TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Sungar mosolygott, annak ellenére, hogy a testét mély sebek borították, és vér szivárgott a szájából. Egész délután kínozták, jártányi ereje sem maradt, de ő végig nevetett. A cella mennyezetén beszűrődött egy vékonyka napsugár, különös ábrákat festve a falra. A közelében megtelepedett egy énekesmadár, amely felvidította őt magányában.

– Már nem tart soká – mondta.

– Biztos vagy benne? – kérdezte Hurd a szomszédos cellából.

– Magad mondtad, az első alkalommal, amikor beszélgettünk. Változás áll be Llorkh életében. Te pedig nem akartál meghalni addig, hogy láthasd.

– Remélem, hogy így lesz.

– Én biztos vagyok benne. A régi törzsfőnök megmutatta nekem – mondta Sungar.

– Ez a hely különös dolgokra képes. Nem bízhatunk az érzékeinkben – figyelmeztette őt a törpe.

– Higgy benne, Hurd! Ha nem is igaz, akkor is erőt meríthetsz a hitedből, amikor a legnagyobb szükséged van rá.

– Meg akarom ölni őt. Úgy értem, Klevet. És persze Geildarrt is kibelezném, ha esélyem nyílna rá. De legszívesebben Klevnek fizetném vissza azt, amit el kellett szenvednünk. Ő is élje át mindazt, amit mi. A gyors halál számára megváltás lenne, nem büntetés.

– Forrjon csak a haragod. Amit hosszú éveken át magadban kellett tartanod, most kieresztheted.

•

A Mennydörgőbestiák egy barna füves területen vertek tábort, Hangosvíztől délre. Rask tanácsára elkerülték a nagyobb utakat és az összes települést, nehogy belefussanak egy Zhentarim-egységbe, amely esetleg figyelmeztethetné Llorkh városát. Kellin rosszul aludt, forgolódott, és végül éjfél körül fel is ébredt. A telihold fénye ezüstbe vonta sötét árnyalatú bőrét. Éppen Vell őrködött, távolba révedő tekintettel.

– Hogy érzed maga, Vell? – kérdezte Kellin suttogva, nehogy felébressze az alvó harcosokat.

– Jól – felelte kurtán, majd a lányra nézett. – Persze még mindig haragszom a Pásztorokra, de most már legalább tudom, hogy mi történt velem. Korábban azt hittem, hogy Uthgar átkozott meg, de szerencsére nem így van.

– Ismét átalakultál. Milyen érzés volt? Arra már rájöttem, hogy nem szívesen beszéltek az érzéseitekről, de mégis...

– Ezúttal a magam ura maradtam. Ez jó jel.

Kellin bátorítóan bólogatott.

– Csak az zavar, hogy jól éreztem magam behemótként – folytatta Vell, és egy mosolyt erőltetett az arcára. – Abban a hatalmas, pikkelyes testben is önmagam lehettem.

Kellin átölelte. Bár váratlanul érte a harcost, jobban örült neki, mint bármely szónak. Ő is megölelte Kellint, majd közelebb húzódtak a másikhoz, és egymás vállán pihentették a fejüket. Vell szíve hevesen dobogott. Kellemes, meleg érzés járta át a lány közelében. Hosszú idő óta valami más is lángra lobbantotta, nem csak a harag. Már benne járt abban a korban, hogy asszonyt válasszon magának a törzsből, de a szokások értelmében a nevesebb harcosokat illette az elsőbbség. A rúnatalálkozó éjszakája előtt mindig a háttérbe szorult, mindig kívül rekedt, és nem csupán a szeme színe miatt.

Kellin Vell füléhez hajolt, és belesuttogott.

– Senkinek sem kívánom, hogy átélje azt, amit te. A Pásztorok helyrehozhatatlan hibát követtek el, súlyos terhet raktak rád, amit te már így is sokáig cipeltél. Te vagy a legbátrabb férfi, akivel valaha találkoztam – Vell válaszolni akart, de a lány leintette. – Ha mindez véget ér, és nem akarsz visszatérni a törzsedhez, mellettem mindig lesz egy hely a számodra.

– Szeretők leszünk? – önkéntelenül buggyantak ki a szavak Vell száján, és azonnal helyesbíteni akart. – Úgy értem...

– Nem, illetve... várjuk ki a végét. Nem tudhatjuk, milyen sors vár ránk. Ha te és Lanaal...

– Nem. Lanaal soha.

– Ti annyira egyformák vagytok – mondta Kellin.

– És annyira különbözők – Vell tétován megérintette Kellin haját, és félresöpört egy tincset a homlokából.

– Nem kell elfogadnod az ajánlatomat – mondta Kellin, és visszatette a fejét Vell vállára. – Te döntesz. Lehet, hogy a törzsed mellett a helyed.

– Eddig semmi okom sem volt rá, hogy elmenjek, de eddig nem ismertelek téged. A rúnatalálkozó előtt, a Morgur-halmon történtek előtt csak egy közönséges harcos voltam, semmi több. Ha kiszáll belőlem a behemót, félek, hogy ismét jelentéktelenné válok.

– Ne mondj ilyeneket! Nézd, máris hová jutottál. Akkora területet jártál be, amelyet korábban el sem tudtál képzelni, olyan teremtményekkel találkoztál, amelyekről nem is álmodtál: elfekkel, treantokkal, egy félorkkal és nem utolsósorban egy mágussal. Kemény szavakkal illetted a saját őseidet. Ezek az emlékek örökre megmaradnak. Erősebb leszel tőlük, és csak ez számít.

– Újabb köszönetet mondhatok a Pásztoroknak – gúnyolódott Vell, majd keserédesen nevetett önmagán.

Szorosan egymáshoz bújtak, és egész éjjel úgy maradtak, a halkan hortyogó harcosok gyűrűjében.

•

Rask egy kard hegyével lerajzolta Llorkh környékének térképét a homokba. Húzott egy mély barázdát a város köré, a védelmi árkot szimbolizálva, majd beledöfte a pengét a földbe, mutatván, hogy az a Főúri-erőd. A csapat a Szürke-csúcsok lábánál bújt meg, ahonnan ráláttak a Hajnal-hágóra, a Llorkhba érkező karavánútra. A magas fű békésen lengedezett körülöttük, a pacsirták is kedvesen daloltak.

– Llorkh nagy része lakatlan, legalábbis régen az volt. Sajnos évek óta nem jártam már itt. Miután bezárták a bányákat, sokan elmentek, így rengeteg lakatlan és elhagyatott épület maradt a városban. Geildarr megerősítette a falakat, és ásatott egy mély árkot a város köré – magyarázta Rask.

– Meg kell oldanunk egy komoly problémát – folytatta. – Llorkh a Zhentarim fennhatósága alá tartozik. Gyakorlatilag lakhatatlan, mégis sok elveszett lélek él itt. Valójában ez csak egy erődítmény, amely a karavánok védelmére szolgál. Geildarr főúri testőrsége több száz főt számlál, és a karavánforgalom miatt állandóan rengeteg harcos tartózkodik a falakon belül. Mi pedig csak nyolcan vagyunk.

– A Bukottföldeken is hatalmas túlerővel kellett szembenéznünk – mondta Thluna. – Ott is győztünk.

Előbb Kellinre, majd Vellre nézett.

– Most is van egy mágusunk, mint akkor, és most egy még náluk is nagyobb erő segít minket.

– Akkora felfordulást okozok, amekkorát csak tudok. Ledönthetem az épületeket, és agyontaposhatom a harcosokat – ajánlkozott Vell. – De lehet, hogy ez nem elég. Geildarr nagy hatalmú varázsló.

– Több annál. Sajnos a városban van egy Cyric-templom, a Fekete Nap. Ha még mindig Mythkar Leng a főpap, akkor nagy bajba kerülhetünk. Nagy erejű, hírhedten kegyetlen és kíméletlen gyilkos. Még gyerekkoromban történt, hogy egyszer beültünk a templomba egy szertartásra. Noha a szüleim nem Cyricben hittek, karavánkísérőként el kellett menniük a templomba. Leng persze azonnal megérezte, hogy hitetlenek. Ezután a szertartás részeként feláldozott egy Hárfás félszerzetet az oltáron. Kibelezte, és amikor félrenéztem, felvitt az oltárra, és megkorbácsoltatott, pedig még kisgyerek voltam – Rask elhallgatott egy pillanatra a rossz emlékek hatására, majd folytatta. – Llorkh közepén áll a Főúri-erőd, amely egy jól őrzött toronyépület. Geildarr valószínűleg ott őrzi Runlatha Szívét, ha nem szállítatta még el zhent mestereinek. Most már talán tisztán látjátok, hogy mivel is állunk szemben. Nem cselekedhetünk meggondolatlanul.

– Bármit megteszünk, amire a törzsfőnök kér – szólalt fel Ilskar. – Dicső sorsban osztozhatunk.

Thanar a vállára tette a kezét, hogy lehűtse egy kicsit a harcost.

– Lehet, hogy dicső, de nem túl bölcs. Mégis mi a célunk? Három dolog: szabadon engedni a behemótokat, visszaszerezni Runlatha Szívét és kiszabadítani Sungart. Még azt sem tudjuk, hogy bármelyikük Llorkhban van-e egyáltalán.

– Biztosíthatlak, hogy itt vannak – mondta egy mézédes hang. Megfordultak, és Lanaal csinos elf arcát pillantották meg. A magas fűből mosolygott rájuk.

– Gondolhattam volna, hogy a kellő pillanatban megjelensz – jegyezte meg Rask.

– Lanaal! Hogy találtál ránk? – kérdezte Vell.

– Nem nehéz, ha annyi kémetek van, mint nekem. – Mintha csak erre vártak volna, a pacsirták minden eddiginél hangosabban daloltak. – A saját szememmel láttam Sungart. Az erőd tömlöcébe zárták. Megkínozták, de ellenállt, és nem tört meg. Hisz benne, hogy kiszabadítják. Jelenést látott, az sugallta neki.

– Uthgarnak hála! – mondta Thluna, és megkönnyebbülten felsóhajtott.

– És mi van a behemótokkal? – kérdezte Vell.

– Megérzed a jelenlétüket, ha közelebb értek, és átéled a fájdalmukat. Mágikus ketrecbe zárták őket Llorkh főterén. Sok mindent kellene még mesélnem, és gondolom nektek is, de egyvalamit mindenképpen el kell mondanom. Vell, felkerestem egy elf remetét, ahogy ígértem. Hiúzszemnek hívják. Ő macskalelkű, ahogyan én madárlelkű vagyok. Először elzárkózott, de végül segített. Elárulta, hogy nem csupán ő képes macskává változni, hanem másokat is azzá tud változtatni.

Vell elsápadt. Lehetséges lenne? A Pásztorok biztosan említették volna, ha tudnak. De miért tudnának? Elvégre a hosszú évszázadok alatt egyetlenegy embert sem kellett átváltoztatniuk.

– Ha ez lehetséges, akkor győzelmet arathatunk – mondta Thluna.

– Nem kérhetem ezt tőletek – ellenkezett Vell. – Még ha képes is lennék rá, akkor sem kérhetném, hogy...

– Én beleegyezem – szakította félbe Hengin.

– Nem kérhetem, hogy osztozzatok velem ebben az átokban, és Thluna sem parancsolhatja meg, hogy...

– Mi magunk is dönthetünk, Vell, a Barna – ezúttal Draf vágott a szavába. – Mi ezt választjuk.

– Csak egy rövid időre, Vell. Ez az egyetlen esélyünk – győzködte Thanar is.

Rask Urgek úgy vigyorgott, hogy kivillantak az agyarai.

– Én a magam részéről annyi épületet akarok lerombolni, amennyit csak tudok!

•

Hideg, kellemetlen őszi szél söpört végig Llorkh kietlen, éji utcáin. A behemótok leláncolva fagyoskodtak a főtéren, messze az otthonuktól. Az egyikük felüvöltött, majd a hangja elnyújtott, szomorú bőgéssé mélyült. A többiek egyenként csatlakoztak hozzá, felverve az éjszaka csendjét.

Mindenki felébredt Llorkh-szerte, és kényszeredetten hallgatták a földöntúli sirámot. Amikor nappal elhaladtak mellettük, természetesen mindig megbámulták őket, és együtt éreztek velük. Jól ismerték a rabság fogalmát. Az idősebbek emlékeztek még Vöröspengéjű Phintarnra, akit a Zhentarim távolított el az útból. Az ő idejében Llorkh még csendes, nyugodt bányászvároska volt, ahol törpék és emberek békében éltek egymás mellett. Ezek az emberek most együtt zokogtak a behemótokkal.

Aznap éjjel egyetlen harcos sem tudott aludni. A parancsnokok noszogatták a katonákat, hogy hallgattassák el a nemkívánatos szörnyetegeket, de senkinek sem akaródzott a közelükbe menni. Megmagyarázhatatlan nyugtalanság fogta el őket. Rosszat sejtettek.

Geildarr is felriadt. Kisétált az erkélyre, és onnan nézett le a szerencséden teremtményekre. A keze remegett, miközben a korlátot szorította. Nem sokat időzött odakint, gyorsan visszahúzódott a szobájába. A tenyerébe vette Runlatha Szívét, és hagyta, hogy a mágia melege átjárja a testét. A mellkasához szorította, majd visszafeküdt az ágyba, abban a reményben, hogy visszaaludhat.

Mélyen alatta, Sungar és Hurd is hallották a hangzavart. Egyikük sem szólalt meg, mert nem volt szükségük szavakra. Tudták, hogy eljött az idő. Már a behemótok siráma is meggyőzte őket, de ha ez nem lett volna elég, egy hang szólalt meg az elméjükben, és harcra hívta őket.

Mindketten maguk elé képzelték harci isteneiket, Uthgart és Gormot, amint egymás mellett állnak, talpig fegyverben, harcra készen.

Izgatottság lett úrrá Llorkh városán. Hosszú idő után végre valami új közeledett.